Hétvégi örületek, hajókázás a Tokio öbölben…

Mondtam az én drága jó férjemnek, hogy mostanában igencsak hiányolom a kirándulásainkat. A bakancsosakat is, meg a repülősöket is. Tavaly ilyenkorra már agyon mentünk meg túráztuk magunkat, az idén kissé el vagyunk lustulva.

Na de menten jött is a válasz, hogy ugyebár eddig olyan meleg volt, hogy bele is döglöttünk volna a kis laza túrákba, másrészt meg sokszor nem volt itthon hétvégén (mármint a férjecske), harmadszor pedig nem figyeltem-e fel arra a tényre, hogy minden hétvégénket bulizással töltjük

Most hétvége után ráadásul a hétfő is szabad volt, mert okt.14. kérem a sport ünnepe. (Meg az unokaöcsémé is.) Nem kell beleképzelni semmi fárasztó dolgot, főleg azért nem, mert ilyenkor nem is érdemes semmit betervezni, legjobb  otthon maradni.

Ugyan én elterveztem, hogy idemegyünk-odamegyünk, éjszakázunk, túrázunk, onszenezünk ésatöbbi, de hamar lehűlt a lelkesedésem, mert kiderült, hogy elfelejtettem azt az apró kis részletet, hogy ilyenkor egész japán beindul, és ők is pontosan azt tervezik, amit én.

Így aztán szállás már csak 700 euróért volt egy éjszakára hármónknak. És öt percre rá már annyiért sem. Szóval ilyenkor jobb maradni az ülepünkön, hacsak valakit nem kifejezetten az szórakoztat, hogy több millió ember társaságában próbálja meg felfedezni a természetet. Én sajnos nem ebbe a csoportba tartozom.

Na de akkor mi legyen? 3 napig itthon őrjöngeni? Gyorsan kész is volt a terv: szombaton elmegyünk egyet hajókázni a kedves, összeszokott csapattal (volt hely!), vasárnap lazulás itthon, házi feladat, gyakorlás, egyebek, hétfőre pedig férjecske meghívta hozzánk azt a francia kollégáját +családot, akikkel tavaly Kiotóban voltunk.

Hát a hajókázás maga megér egy misét! Volt szervezés, az öt db gyermeket elhelyeztük az Izáék lakásában és egy nagyon kedves, fiatal magyar lány (ill. asszony), aki óvónéni is, elvállalta, hogy szittyózik pár órát velük.

Pontosan 6-7 órát. Kicsit rá kellett beszélni ugyan, de sikerült. Mancikánk orrolt kissé, hogy mi az, hogy öt letámasztjuk, de mondtuk neki, hogy ez pedig felnőtt program és kész. Majd ő lehet a segédsintér, azaz nevelheti a többi kölket, sőt osztályozhatja is őket.

Ez így már elfogadható felállás volt számára, mi pedig elmentünk a jól megérdemelt felnőtt programra. Utólag azt mondom, hogy gyerekekkel valóban megörültünk volna.

A hajóhoz el kellett mennünk először is metróval egy helyre, onnan pedig a hajótársaság fekete busza vitt minket a kikötőbe.

Úgy nézett ki, mint egy hullaszállító, ennek megfelelően az első közös képeken még elég ünnepélyes és komolykás képet vág a társaság. Szende mosoly, önuralom. Érdemes összehasonlítani ezt a képet azzal, amit a visszaúton csináltunk! :-))))))

A hajó úgy működik, hogy három órán keresztül úszkál, addig korlátlan evés-ivás, egy folyón lecsurog, bekúszik a tokiói öbölbe (addigra már este van és kigyúlnak a fények.) Pazar a városra való rálátás, tényleg tök szép, tesz egy nagy kört, majd a hajó viszacsurog a folyón a kiindulási ponthoz. Addig az úri társaság szórakozik.

Az „úri társaság” először is megkereste a hajót, ami pazarul fel volt díszítve lámpásilag, fénylett, csillogott. Inkább egy bárkára hasonlított, egy pici nyitott résszel, különben meg zárt osztály. A bejáratnál hányós zacskókat osztottak, gondoltam is, milyen előrelátók. De nem az volt, hanem a cipőnket kellett levenni és a zacsiba helyezni.

A cipőt azért kellett levenni,mert a hajó belseje tatamis volt és ez még semmi, sajnos  az asztalok is japán stílusban a földtől kb 15 centire voltak, tehát kezdődött a földön ücsörgés. Mutatták, hogyan üljünk rá a sarkunkra, persze!

Ki a jó isten bírja ki úgy órákig?? A japán csajok lába már tuti, hogy attól olyan görbe, kicsi koruktól úgy kell ücsörögniük, persze, hogy elgörbül, mondjuk így viszont pont belefér a seggük abba a kis fészekbe, ami a görbe lábból adódóan képződik.

Naná, hogy úgy jobban bírják! Hát mi ültünk így, úgy, nyakunkban a lábunkkal, kinyújtva, egymás ölében, törökülésben, és persze, hogy rövid szoknya volt rajtam!

Két asztalt foglaltunk el, a többinél japánok ültek. Minket ültettek a kijárathoz biztos, ami biztos alapon… Aztán az is kiderült, hogy az asztalunk valójában egy főzőlap, amin majd nekünk kell sütnünk- főznünk. Az italokat kihozták. Egy harsogó egérhangú pincérlány egy narancssárga tölcsérbe belemondott valami nagyon fontos infót, aztán már el is indultunk, és hozták a kicsi tálkákat, tele kicsi, nyers kajával.

A platni alá begyújtottak és kezdődött a haddelhad. A tálkákban jobbára összeszelt káposzta volt lében, meg némi kis sonka, sajt, néhány szelet padlizsán, egy nyers tojás, meg az egyiken valami piros hús szerű izé, amin el is kezdtünk tanakodni. Az első variáció szerint ez here. (???) De ahhoz túl hosszúkás volt. Én rák ollójából kihalászott húsra tippeltem, de az sem igaz.

A heréhez volt közelebb, ugyanis inkább két hatalmas petefészeknek nevezném, mivel a felhasításuk után kiderült, hogy tele vannak ikrával.

Na de most akkor hogyan? Olaj a platnira, megsütöttük a káposztát, petefészket külön, majd olvasztottunk rá sajtot, meg a tojást is külön. Közben lopva a japánok asztala fele kacsintgattunk, de láttuk, hogy nekik tök másképp néz ki a cucc.

Na, a pincér gyerek nem bírta tovább, odajött, hörgött egy csomót mély torokhangon, hatszor elnézést kért, meghajolt kilencszer és megkérdezte, hogy segíthet-e. Mondtuk, hogy hát peeersze, csak nyugodtan, úgysincs halvány fogalmunk sem.

Na, ő meg mint a villám összeszelt mindent apróra, sonkát, padlizsánt, petefészket, leöntötte lével, belekeverte a sajtot, lett belőle valami kiterített kulimájszos izé…. én hősiesen ettem belőle 5 kanállal, a többiek ennyit sem, csak hümmögtek, hogy hát érdekes, érdekes.

 

Az érdekes az én olvasatomban annyit jelent, hogy udvariasságból nem mondom ki nyíltan azt, hogy pocsék. Aztán vállat vonva úgy döntött a társaság, hogy akkor inkább isznak.

A következő kajánál már szeleteltünk mi is, mint állat, de a pincér gyerek megint odajött. Láttam, majdnem kiugrott a szeme a gödréből, mikor észrevette, hogy ezek az örült, barbár külföldiek a kötőanyagból = tojás tükörtojást készítettek.

Egy megvető mozdulattal kidobta, közben morgott hozzá, majd hozott egy másik nyers tojást és megmutatta, hogy a tojást össze kell keverni a többi cuccal, hogy szép, omlett szerű lepényt tudjunk sütni belőle. Nem ám tükörtojást!!! Na, de eddigre a társaság felében már munkálkodott kb. 4 sör, emelkedett a hangerő és fokozódott a hangulat. Mondhatni elég harsányan nyerítettünk, csak akkor lett csönd, mikor a kajára rábólintott a pincér csávó, hogy nnna, most kész, ilyennek kell lennie.

Iza férje, csapatban betöltött szerepe szerint mókamester, nézte a kaját, csak nézte, majd kimondta, amit mi nem mertünk, hogy hááát gyerekek, ez pont olyan, mint amilyet a lakodalmas kutya minimum egyszer már kiokádott.

Robbant ki belőlünk a feszültség és a megkönnyebbülés elárasztotta hajót. Ez minden egyes kaja elkészítésekor így volt, a végén a japán útitársak már csak azon szórakoztak, hogy ezek az ütődött gajdzsinok mi a francon röhögnek ennyit, mit rendeznek és főleg miket főznek!

Japán ember arcán nem nagyon lehet látni érzelmeket. Általában. Max. udvarias mosolyt. Nnna, itt most eleresztették magukat, ordítva röhögtek rajtunk és minden akciónkat hangos éljenzés követett.

A pincér gyerek kiment a fedélzetre, mégis ugye szolgálatban volt, és ott röhögte ki magát, közben csapkodta a térgye kalácsát. Aztán felfigyeltem, hogy hoppá milyen gyönyörü az öböl, felálltam és próbáltam fényképezni, kicsit kijjebb merészkedtem, pont abban a pillanatban fordultunk rá egy hullámra, ami be is terített rendesen. De nem baj, meleg volt nagyon!

A végén szegény pincér könyörgött, hogy fejezzük be a kajálást, mert mindjárt visszaérünk a buszhoz. Mondtuk neki, hogy mind az övé lehet, viheti! Egyébként a magyar tudásuk is sokat javult, mert amikor mókamesterünk magyarul csak annyit mondott a pincérlánynak, hogy „hozzál még egy sört drágám”, a csaj mosolyogva indult a sörért.

Aztán eszünkbe jutott, hogy hajajj, hiszen még nem is danoltunk! De akkor már  el kellett hagyni a bárkát és visszaszálltunk a buszra. Na most előtte milyenek voltunk? ünnepélyes, komolykás? Most már szétzilált, agyon röhögött. Szende mosoly, önuralom? Görcsös grimasz, hogy ne fájjon, és ereszdelahajam.

Japán társaink közel jöttek hozzánk, nehogy lemaradjanak a show végéről. Ekkor kezdődött a danolás. Ök is akartak, így aztán magyar nótákra tanítottuk őket, mindig csak a végét kapták el, mondtuk nekik, hogy amikor intünk, mindig mondják azt, hogy som vagy azt, hogy ban, vagy éppen milyen rím jött. Hát, volt buli. Haltunk meg.

A végén az egymillió kép után még ajándékot is adtak, majd ezerszer megköszönték a szép estét. Érdekes, hogy mindig van náluk valami kis ajándék! Szóval igenis lehet a japánokkal csujjogatni, igenis el tudják engedni magukat, nagyon tudnak röhögni, és nagyon szeretik a magyarokat! :-))) Mondták is sokszor!

Órákig integettek, mi pedig elindultunk a metró felé, és még otthon, a sarkon betértünk Joe kocsmájába. A kocsma olyan kicsi, hogy  kb. 2 db ember fér be, így a törzsvendégek az utcán állva és támaszkodva a kirakott könyöklőre isznak. Ismerkednek, beszélgetnek, iszogatnak, majd hazamennek.

Mi is így tettünk. Otthon várt az öt gyerek szépen csendesen rajzolgatva, már majdnem csodálkoztunk, amikor megláttuk a bébiszittyó hófehér arcát és rájöttünk, hogy ez biza nem mindig volt így, ilyen idilli.

Hát nem is, mint kiderült, de hálistennek vér nem folyt, csont nem tört, leánykánk is elég jó idegállapotban jött velünk haza. Beleájultunk az ágyba.

Másnap egész délelőtt próbáltuk összerakni magunkat. Biztos ismerős az az érzés, mikor mindened fáj a röhögéstől, de melletted a másik megszólal, csak annyit mond, hogy mittomén „here” és szakadsz meg újra, némán sírva rázkódsz és újra és újra eszedbe jut valami, amin megint szétesel.

És este, amikor már jobban egyben vagy, akkor a mókamester elküldi a képeket, újraéled az egész istentelen mókát és se vége, se hossza az eszement ordításnak.