Hakone, Edo múzeum, Mikan szüret, Nikko

Ez volt eddig a csúcs, az egyik legszebb kirándulásunk. Egy nap alatt mondjuk nagyon fárasztó, de nem lehetetlen, viszont repülőn és tengeralattjárón kívül szinte minden járművel közlekedtünk. Hakone a természet miatt szép. Itt nincs valami híres budha vagy templom vagy ilyesmi, viszont a természet gyönyörű és érdekes.

Reggel ugye elindultunk a szokásos kis vonatocskával. Ebben semmi meglepő, minden így szokott kezdődni. Zötyköl, zötyköl, valahová odaér. Ott kiszáll, gyerekeket húzza, mint a rongyot, pisi, ivás, továbbmegy. Mikor érünk már oda???

Na, itt következett az, hogy felszállás egy ropeway-re, az olyan kis kötélpályás-felhúzós izé. Volt egy kis sor elötte, Mo-on vagy Ausztriában a lehetetlen felkiáltással távozók tömegét erösítettem volna, itt a nem könyökölünk, tolakodunk, hanem kivárjuk elvét követve a lehetetlennek tünö sor fél óra alatt benne volt a kötélpályás kütyüben.

A kis kütyü ment egy jó fé órát felfelé, ahol nem tudta bevenni a kanyart, ott ipszilonozott kicsit. 🙂 Így hol elöl ültünk, hol hátul. Közben gyönyörködtünk az őszi erdőben, röhögtünk a poénokon és fényképeztünk.

Lassan felértünk egy bizonyos ponthoz, ahol várt ránk a következő jármű, azaz egy sílifthez hasonló, billegő izé, aminek a látványától is a frász kitört, többen keresztet vetettek, de beszálltunk, és túléltük.

Egyre magasabbra kerültünk, aztán valahogy eltűnik az erdő és holdbéli tájak fölött libegtünk, alattunk kén mezök, szép sárgák, kevés növényzet és fújt a szél eszetlenül, mi meg ott fent imbolyogtunk,de még mielőtt pánik tört volna ki, kiszállhattunk. Fúuuuuu.

Ott már bizony felvettünk minden cuccot, amit vittünk, olyan hideg szél nyargalászott, pedig addig finom meleg volt még. Még a napszemüvegemet is felvettem!! Na itt a lényeg az, hogy a sok kénes víz valahol mindig feltör, kis, forró, büdös pocsolyákat alkot, viszont némelyiknek szép a színe. Füst van és büdös, ahogy az ember megy, pont olyan, mint a pokol kapuja.

A képen is egy ilyen kis büdös pocsesz van, és a „halászó” bácsitól balra a földön van két ketrec. Abban vannak a már kész fekete tojások. Persze fehéren kerülnek bele a vízbe, ott a héjuk megfeketedik, belül viszont szép fehérek maradnak és keményre főnek. Aki eszik ilyen tojást, az 7 évvel tovább él, mint az előírt. Ettünk. Jó magyar szokás szerint 10 db-ig meg sem akartunk állni, de aztán kiderült, hogy mindegy, mennyit eszel, a 7 év az annyi marad.

Mikor már nagyon fáztunk, továbbmentünk a libegö kis „síliftekkel” és egyszerre egy csodálatos tó képe villant a retinánkba. 🙂 Ashi tó a neve.  Kicsit süthetett volna a nap, mert onnan már a Fiju san nem látszott, viszont előtte!!!!

Ugye milyen csodálatos???

Lényeg, hogy a tavon áthajókáztunk. Ezzel a szép kis hajóval:

Kis csini volt belül is. Láttunk a hajóról egy csomó piros tori-t, azokat a szép kis piros kapukat gondolom, amik a hajóról nagyon piciknek tűntek, a valóságban azonban hatalmasak.

Itt már nagyon elpilledt a társaság, így amikor kikötöttünk, gyorsan megkerestük a buszt, amivel visszaindulhattunk és felmásztunk rá. Busz, vonat, hazaértünk. Ide is még biztosan visszamegyünk, de ottalvással, amikor már melegebbek lesznek. Isteni lehet egy jó túrázás után bemenni egy ryokan-ba, megáztatni fáradt testünket és leáztatni a bürkénket az Onszen 43 fokos vizében… :-)))

EDO MÚZEUM

Az Edo Múzeumba az egyik kedves japán nőcike vitt el engem meg még egy német nöt. Hatsue szerzett valamelyik ismerősétöl jegyeket és felajánlotta, hogy menjünk el vele. Elmentem és honoráltam neki egy kis üveg saját fözésü baracklekvárral. Azóta szinte a lányának tekint. :-)))

Edo Tokió régi neve, és elég nagy elvárással mentem a múzeumba. A múzeum teljesen más, mint amilyennek képzeltem. Ha a szorgalmas kis Hatsue nem készül fel lelkiismeretétől hajtva és nem magyaráz el mindent, akkor bizony nagy csalódás és értetlenkedés kísérte volna végig utamat. Igaz, hogy majdnem minden ki van írva angolul is, de akkor is csak egy nagy káosz lett volna. Mert ugye azt sehol nem lehetett elolvasni, hogy Tokió egy kis halászfaluból indult, melyik hídnak milyen jelentősége volt a fejlődésében, melyik Shogun hogyan fejlesztette, miket eszelt ki, miért, stb… Így viszont roppant érdekes és érdekfeszítő lett egyből. Mindent lemaketteztek, a régi, iciripiciri kis házakat, műhelyeket, általában ezek úgyis „all in” voltak, hogy nézett ki az elsö áruház, az utcakép, a város különböző pontjai, hogy készülnek a lenyomatos képek, stb, stb… aztán hogyan fejlődött Japán a nyitás után, milyen volt az első mosógép, autó, a „nyugati” stílusú lakás, ruha, na így már roppant érdekes lett egyszeriben. Örülök, hogy megnéztem!

Ezen a képen a régi életmód látható, a fekvő néni éppen szült, a bába füröszt, a kisgyerek ámul, apuka meg fogja a térdét, hogy jaaajjj, mit tettem én állat!

Itt a modern technika kipumpálta magából az első Subaru-t, a méretekkel már akkor is akadtak problémák:

MIURA-MIKAN SZÜRET

 Még mindig szép volt az idő, még mindig érdemes volt kint bóklászni a természetben, hát így keveredtünk el egy mandarin farmra. Naná, hogy ezt is a japán csajok szervezték! Én meg gyorsan bejelentkeztem + jöttek az Izáék négyen, + volt náluk 2 vendég, így jöttek ők is, össz 9-en.

Vonat, leszáll, ott már várt minket a „gazda” autókkal. Hát fordult többször… Hatalmas jégcsapretek ültetvényeken keresztül kacsáztunk felfelé, aztán odaértünk. A japánoknak gondolom ez olyan lehet,mint nálunk az almaszedés, de nekünk!!!!

Peeersze, hogy gyönyörűen gondozott volt az egész plantázs, alacsonyak a fák, görbe ollókkal vágtuk el a kacsokat és a mikánok (ez az itteni mandarin neve) mézédesek voltak! Annyit ettünk, amennyi belénkfért, még annál is egy picit többet. Olyan szép idö volt, hogy akár rövidujjúban is lehett lenni. (nov.23.)

Meg aztán hozhattunk is haza egy kicsit, azért természetesen fizettünk, és csak talán a duplájába került, mint a sarki zöldségesnél…  de az érzés kérem,a feeling ugye, az totál más volt! ;-)))))

Dél körül, mikor már mindenkinek a fülén folyt ki a sok narancslé és rost, akkor jött a grillezés a fák között. Japán csajok elökaptak mindent, amire szükség volt és nekiláttak sürögni-forogni, na meg sütni-fözni. Rittyentettek is hamarjában olyan finom ebédet, hogy csuda! Csak úgy faltuk!

Aztán később még a gazda lefurikázott minket az óceán partjára, ott egy nagyot sétáltunk, beszélgettünk, a gyereket kagylót szedtek, lovakat kergettek, leterítettük a plédjeinket és napoztattuk az orcánkat! Az volt ám a dolce vita! Hihetetlen élmény volt, azóta is mosolygok, mikor mikánt veszek, ugyanis jó darabig nem vettem. Akkor úgy belaktunk, hogy csuda!

NIKKO

A szünet utolsó szombatján pedig eljutottunk végre Nikko-ba. Nikko a világörökség egy része, csodálatos templomokkal, kertekkel, mindez valami meseszerűen szép környezetben. Tokiótól kb. másfél-két óra vonattal. Szinte az egész magyar csapat jött, kalandozó magyarok néven bevettük Nikko-t. Volt ám buli!

Reggel a vonaton nem volt ülőhely, a gyerekeknek kiterítettünk egy picknick plédet, azon gurultak előre-hátra, álmosak voltak, éhesek és nyűgösek. Azért lassan odaértünk és megnéztük a látnivalókat.

Persze nem mindent, azt egy nap alatt nem nagyon lehet, és különben is Emberrel is el kell majd még menni, mert ö még nem látta.

Ott már kezdett színesedni a lomb, ez nov. 2. körül lehetett, Nikko a hegyek között van, és hát gyönyörű volt. Ahogy a megállótól haladtunk a látnivalók felé, egy helyen az utcán leültettek minket kis székekre, kezünkbe nyomtak valami kulimájszos japán édességet meg zöööd teát,  a mocha-t, amit egy borotválkozópamacsra kísértetiesen hasonlító kis izével habosítanak fel.

Külön-külön mindegyik szokás kérdése, de együtt a kettő kifejezetten élvezhető ízvilágot alkot. Miután ettünk-ittunk, mehettünk a jókívánságokkal egyetemben. Aranyosak, nem?

Láttunk csodaszép kőlámpás sort. Annál egy igen érdekes figura kirakott egy statívot, arra a gépét és fotózta saját magát. A képsorozat célja érdekes lehetett, ugyanis a figura (szerintem pasi) harisnyakötőben, fűzőben és álarcban parádézott és rendkívül nagy nézőközönséget vonzott be. 🙂

Később megnéztünk egy helyet, ahol rengeteg kis piros sapkás szobrocska sorakozott, hosszan egymás után. Ezeket a szobrocskákat a meg nem született ill. halva született, bár leginkább az elvetetett babák emlékére állítják.

Az az érdekes, hogy nincs benne semmi riasztó vagy borzasztó, hanem inkább nyugalmat árasztanak, talán ez segít megbirkózni a nőknek ezzel a nem mindennapi veszteséggel. Akárhogy is dönt egy nő, akkor is megnyugtató lehet, ha el tud búcsúzni, vagy abban hinni, hogy majd egyszer, máskor megszülethet az a gyerek…

Szerintem ez sokkal jobb, mint a szőnyeg alá söpörni a dolgot és egy életen át ezen rágódni. Mondom, a japánoknak van valami egészséges hozzáállásuk a természethez.

Nem messze a szobroktól volt egy frankó piknikező hely, ott aztán elővettük, ki amit hozott és hatalmas falást rendeztünk. Olyan hangulata volt ám annak!!!! Sutty, este vissza, annak a napnak is megvolt a maga értelme és haszna. És azok a színek, istenem, photoshoppal sem lehetne szebbet csináni!