Kyoto – Temple Run

Most mesélek a kiotói kirándulásról is egy kicsit.

Jött az öszi szünet az iskolában, itt volt az alkalom kimozdulni kicsit messzebbre. Kyoto nagyon ésszerűnek tűnt, így megbeszéltük apa szan kollégájával és kis családjával, hogy majd jól bérelünk egy autót, aztán huss.

Igen ám, de kiderült, hogy az autóbérlésre a gatyánk is rámegy, nem beszélve a pályadíjakról és egyebekről. Japánon belül utazgatni eszement drága mulatság. Szerencsére kaptunk egy fülest, hogy  melyik utazási irodát kell felhívni, ahol lehet foglalni csomagban kiotói utakat, sinkanzennel és normális szállással relativ olcsón.

Így aztán a 2 éjszaka 3 napos utazást simán megúsztuk annyiból, amennyiből egy 4 tagú család tisztességesen nyaral 2 hétig az Adrián. A bolondnak is megéri.

Kezdődött az egész az előkészületekkel. Itt volt mindjárt a zengőtorkú nyivákoló esete. Boszit felhívtam, hogy akkor most kellene ciculit ivartalanítani, beoltani és 3 napig őrizni.

Boszi jött is, elvitte a macsekot, Mancika sűrű könnyeket hullatott utána, mert képes volt a dög (a Boszi) egy nagytestű kutya mellé betenni a furgonba (jelzem a kutya is ketrecben volt, és épp előtte mentette ki a nőci egy tóból(?)), biztos halálra rémíti szegény kis jószágot, meg különben is hogy nézett a szemeivel, stb, stb… Mancika vigasztalása 13 órát vett igénybe.

Reggel korán kelés némi izgalommal, mert életünkben (mi lányok) először utazhattunk shinkanzennel. Szép kis sima feje van a vonatnak, kicsit a kacsacsörű emlősre emlékeztet, iszonyú kényelmes, olyan, mint a repülő, csak sokkal nagyobb hely van benne. Azt, hogy milyen sebességgel robog, nem igazán lehet észreveni, csak amikor az ember megpróbálja közelről megnézni, hogy mi mellett megy el. Na az nem megy, csak sűrű, szürke sávokat lehet látni.

Mancika már előre nyervogott, hogy mi a fenének kellett nekünk ezeket a „hülyéket” = francia család is elhívni magunkkal, ő ki nem állhatja a lányukat, aki egyébként ugyanannyi idős, mint a mi leánykánk, és már életükben egyszer találkoztak is.

A francia kislány nem tud németül, Mancika nem tud franciául, a japán tudásuk sem igazán kielégítő még, így maradt nekik az angol, ami aztán kiderült, hogy tök mindegy, túl jól megértették egymást így is.

Hulla biztos recept kezdőknek: végy egy félig lökött francia családot, egy igen lelkes magyar családot, 2 db közel 9 éves, matyóhímzésnek nem mondható szélkisasszonyt, és garantálva vagyon, hogy a kyotoi utazás egész életre szóló, felejthetetlen élmény lesz.

Kyoto egyébként kb. 500 km-re van Tokyo-tól, de nagyon hamar odaértünk, reggel kilenckor már a szállodában voltunk, lepakoltuk a bőröndjeinket és örömmel konstatáltuk, hogy a szálloda nem csak szép, hanem nagyon jó helyen is van.

Gyerekek az unalomból kifolyólag kénytelenek voltak egymásra nézni, méregették egymást azzal a pofával, ahogy csak a 9 éves kislányok bírják lesni egymást, hogy ezt most szétszedem, lehányom, a torkának ugrom vagy… Hát lett a vagy.

Kerek 5 perces terepszemle után az a felfedezés csillant meg a szemükben, hogy nini, ez se az a jókislányos fazon hálistennek, telója is van, tök menő a cucca, nem bír ülni a seggén, benne van a kehe.

Ezek után egy perc sem kellett, hogy testi-lelki bűntársakká fejlődjenek fel, és itt kezdődött a mi idegrendszerünk alapos tréningnek való alávetése. De ezt majd később…

Egyelőre még ott tartottunk, hogy örvendeztünk a két kiscsaj viharos összebarátkozásának. A mi lányunk sem egy kezes bárány, be kell vallani, de a francia kislány!  Mienk Manci meg nem bírja azt ki, hogy valaki valamiben (főleg rosszaságban) túltegyen rajta, meg kell mutatni, hogy azé ki a főnök.

Csak a miheztartás végett. Kiderült, hogy francia apuka és anyuka soha nem nevelik a kislányt, de még egy pillantásra sem méltatták egész idő alatt, a kiscsaj azt csinált, amit akart, ott maradt le, ahol akart, majd csak jön egyszer, gondolták.

Végül is van benne igazság, de sajnos a kis 9 évesek agyban igen messze vannak a felelősségteljes és biztonságos viselkedéstől, főleg így csomagban.

Eleinte próbáltam én is átvenni a lazaságot, de amikor majdnem egy autó alá vetették magukat, akkor azt gondoltam, hogy azért ennyire nem lazáskodunk.

Mindenesetre francia apuka úgy gondolta, hogy önként átveszi a vezérürü szerepét, ami oké is lett volna, ha tudja, hogy mit akar, hová akar eljutni és hogyan.

Így viszont csak annyit vettem észre az egészből, hogy francia apuka a csapat előtt 500 méterre lobog (nem volt nehéz észrevenni, mert kb. 2 méteres), nagyjából rohadtul nem érdekelte, hogy mi történik mögötte.

Eleinte a kedves férjem is azt gondolta, hogy férfiak, nők külön, de idő után rájött, hogy nem a francia apukával jött kirándulni elsősorban, hanem a családjával, másrészt meg jobb lesz, ha ő navigál, harmadszor pedig itt az ideje valami konceptet kitalálni, mert a fejvesztve futkozás egy idő után már nem mulatságos.

Így aztán megegyeztünk, hogy első nap kelet Kyoto, második nap kimegyünk Nara-ba, harmadik nap arany pavillon, meg ami még belefér.

Ezek után tök jó volt minden, eltekintve gyermekeink viselkedésétől. Megnéztük az ezüst pavilont, amit valahogy nem sikerült befejezni, így ezüstnek nyoma sincs rajta, viszont valami meseszép, gyönyörű kertben fekszik.

Vagyis inkább parkban.

Csodálatos, szemet-lelket gyönyörködtetően lenyűgözőek a japán kertek, hihetetlen munka és türelem van mögöttük, harmónia, nyugalom. Csodásan metszett fák, gyönyörű színek, minden apró részlet kidolgozott, itt egy kőlámpás, ott egy kis fa híd, amott egy pici tó, a fák alatt moha, de az sem csak akárhogy, a tóban taposókövek, a halak dülledt szemmel és tátott szájjal várják a kaját.

Nagy területeken homok, amit csodálatos alakzatokba rendeznek, mintákat húznak bele, gondolom eső után kezdik előről. Ez még a lányoknak is tetszett, egész csöndben voltak. Kicsit fanyalogtak, hogy hol az ezüst, meg mé hívják annak, ha nincs is, de tetszett nekik, főleg a halak.

2 óra múlva kezdődött, hogy de éhesek és mikor megyünk már vissza a szállodába. Kész, indult a kajakeresés. Francia család nagyon szereti a hasikáját, jó kis pizzát kaptak a gyerekek, mi meg valami mindent bele kaját, volt a tálunkon minden, steak, bab, saláta, egyebek, nagyon jókat lehet kajálni itt Japánban, nagyon figyelnek az alapanyagok minőségére.

Délután még egy másik templomot is megnéztünk, ott is volt csodás kert, na itt már a lányok egy pillanat alatt fent voltak az egyik fán, majd végigtipegtek a több száz éves mohán, nekünk meg majdnem megnyílt a föld a talpunk alatt.

Magyar család felháborodottan magyarázza gyermekének, hogy ezt még egyszer nem szeretné meglátni, francia család örömmel és lazán tudomásul veszi, hogy a dolog megoldódott. Egyébként volt velünk még egy 14 év körüli fiúgyerek is, akinek a hangját nem lehetett hallani és olyan jó volt, mit egy falat kenyér.

Ezek után végigsétáltunk a filozófusok sétányán, ami egy kis csatorna partján vezet, édes, aranyos, pici kertek, szép kis házak, halacskák, virágok, apró üzletek, pecázó plüssmacik és apró termetű japán bácsikák (az egyik ki is fogott épp egy halacskát) és nyugalom, hótt nyugi ill. csak majdnem, mert az eszeveszetten föl-alá száguldó lányok miatt nem voltunk biztosak, hogy valamelyik nem esik-e majd bele a csatornába.

Egyszer csak egy macskasimogató és etető helyre értünk, legalább 30-40 macsek lakik ott szabadon és az arra sétálók és lakók etethetik és kényeztethetik a cicákat. Vannak törzsvendégek, láttam, hogy az egyik nőcinek már messziről az ölébe ugrott egy döher nagy állat, ott aludt aztán békésen, nőcike pedig egyik kezével simogatta, a másikban újságot tartva olvasni kezdett.

Nem részletezném, hogy a két kiscsaj mit rendezett ott, de szerintem a macskák azóta is a fákon ülve ugatnak a sokktól.

Kyoto különben gyönyörű. Egész  más, mint Tokyo. Annyi templom, szentély és régiség található, hogy ide tényleg legalább egy hét kell.

Kyoto-t nem bombázták le az amerikaiak, mert még ők is felfogták, hogy itt olyan kincsek vannak, amik pótolhatatlanok. Szóval valami álomszép, minden várakozásomat felülmúlta.

Természetesen itt is vannak modern és csilivili részek, de a város hangulata minden sarkon múltat idéz, mégis mai, szóval valami szenzációs egyveleg.

Estére is beiktattunk egy templomocskát, ami egy dombon található, csodálatos kilátással, nem is egy templom, hanem templomok, szentély, erdő, kacskaringó, szerencsehozó vizek, kutak, szobrok, fák, naplemente, szinte giccsesen csodálatos.

Itt már a gyermekek elérték a fáradtság azon fokozatát, amikor már csak pörögni tudnak, majd a halottak számára megkongatható harangokon a Riska tehén mezőről való hazatértét próbálták lejátszani, alig volt ciki.

Akkor hazamentünk. Megbeszéltük, hogy a vacsorát minden család maga intézni, sőt a reggelit is. A szobánk kifejezetten nagy volt japán mércével, 3 jó nagy ágy volt benne, a fürdö is oké, és legnagyobb örömünkre még Jukatát is tettek az ágyunkra.

Itt az jár fürdőköpeny helyett. Amolyan kimono light. Mindhárman felvettük, szétröhögtük magunkat apa szan apró léptein, mivel ebben nagyokat lépni nem lehet.

Mancika iszonyúan élvezte, rengeteg képet csinált. Azért megkapta az aznapi fejmosást, megígérte, hogy másnap jobb lesz. Kicsit valóban jobb is volt. De csak hangyányit.

Miután a templomokból és a gyerekek fegyelmezéséből kezdet elegünk lenni, elhatároztuk, hogy másnap lazítás végett kimegyünk Narába. Az kb. 45 perc a helyi kisvonattal.

Nara azért (is) híres és azért való gyerekeknek, mert a városkában szabadon mászkálnak az őzikék. Ill. igazából ezek szarvasok, de tök picik.

És van egy csodálatos fa templom, a legnagyobb bronz Budhával, amit mindenképp illik megnézni. Meg érdemes is.

Gyerekek rögtön felvillanyozódtak az őzikesimogatás esélyétől, így jó hangulatban értünk oda.

A városka maga olyan, mint egy óriási park, tele őzekkel. Marha jól néz ki az egész. És valóban.

Jöttek a bambik, fürtökben lógtak, szagolgatták a hátizsákokat, a zsebekbe beletúrtak kajáért. Lehet venni neki őzike kexet, vettünk is, apró hiba volt csak, mert amikor elfogyott, totál bevadultak, úgy kellett őket levakarni magunkról, meg elhessegetni.

Kisebb gyerekeket meg kell védeni szabályosan. Nem bántanak ugyan, de felugrálnak, mint a kutyák és lökdösnek az orrukkal. Viszont állati szelídek, lehet őket simogatni, ölelgetni, szeretgetni, fényképezni.

Beállnak, mint egy modell.

Na de aztán, hogy egy kis kultúra is csepegjen, meglestük a fa templomot. Először nem látszik, egy óriási kapun kell bemenni, majd amikor már azt hiszed, hogy a fene megette az egészet, akkor feltárul az ember előtt egy olyan lenyűgöző látvány, hogy tényleg, de szabályosan leesik az álla. És koppan.

Nem vicc, érdemes megpróbálni. A templom akkora, de akkora, hogy elájulsz tőle, főleg, hogy az egész fa és ősrégi. Igazából 1195-ben építették, de többször  leégett, utoljára 1709-ben építették újra, majd 1904-ben renoválták. (ezt most gyorsan megnéztem az útikönyvben).

Mindenesetre kifelé jövet azzal szórakoztattam magam, hogy elnéztem a belépő emberek pofázmányát, amikor leesik az álluk. Az amerikai turisták szájából kiesett a rágó. A japán turisták hangos oóóo-zással és hajlongással küzdötték le feltörő érzéseiket.

Francia család kurjantott egyet, mint mikor a béka csuklik. Magyar család halkan megjegyezte kistányérnyira nyílt szemekkel, hogy  „asssztaqrva”, nem nem kislányom, azt mondtam, hogy azta, mekkora!

Bent aztán megnéztük a Big Budhát, hát az is óriásira nőtt tényleg, a markában simán játszhattunk volna bújócskát, de isten őrizz, hogy ennek a gondolatnak még csak suttogásnyi hangot is adjon valaki, ha a két említett leányzó a közelben van!

Voltak bent is érdekes dolgok, pl. át kellett mászni egy fa törzsén, hogy szerencséd legyen, meg teljesüljön, amit kérsz.

A japánok elképesztőek ilyen téren, akármilyen dagi, öreg, csúzos és falábú is volt az illető, átmászott a likon, igaz, hogy öten húzták kifelé.

Mancika szemlélte egy darabig a dolgot, majd egy vállrándítással átbújt, mint egy karcsú, balatoni vízisikló, hogy ugyan, ez is valami, mire a közöség hangos tapsolással ünnepelte meg a mutatványt.

Ebédet a helyi parkban ettünk, ahol (biztos a tiszteletünkre) sátoros ünnepet rendeztek, volt eszem-iszom, ereszd el a hajamat.

Ebéd után még megtekintettünk az őzek kíséretében pár híres pagodát, aztán fáradtan hazaiszkoltunk.

Este viszont a magyar Gabi szólt(akik szintén a városban voltak, csak másik szállodában), hogy menjünk el velük Gionba, ott van egy színház, ahol direkte a turistáknak tartanak egy 1 órás bemutatót, azaz minden nagyon japán dologból láthatunk kb. 10 percet.

Taxiba nyomtuk magunkat és elvágtattunk a színházba, 2 percet késtünk. Marha érdekes volt. 10 perc teaceremónia, 10 perc ikebana, 10 perc shamiszen, 10 perc sárkánytánc.

Egyik oldalamon a Férj replikázott, hogy teatyavilág hová hoztál, a másik oldalamon Mancika méltatta az előadást. Konkrétan befogta a fülét. Megértem különben, mert a sárkánytánc arról szólt, hogy eszelősen fújtak valami hangszert, idegesítő hangja volt, és egy sárkányos cuccba öltözött táncos zoknis lábbal topogott jobbra meg balra.

Nagyon ijesztő akart lenni, de rém röhejes volt. 10 perc után azon gondolkodtam, hogy ki tudott kitalálni ilyen hülye koreográfiát.

Aztán jött 10 perc japán humor, amin röhögnünk kellett volna, mert valami vicces darabot adtak elő. Mondjuk Mancika tényleg hahotázott, mert annyira viccesnek találta a japán nyelvet színpadon.

A végén már azon röhögtünk, hogy ö hogy röhög. Na de aztán véééégre jöttek a gésák. Táncoltak is ügyesen.

Mancika itt ámult és bámult, hogy micsoda szépségesek, este próbálta is úgy billegtetni a fejét, mint a babaarcú szépségek, rezzenéstelen porcelán arccal. Meg is sértődött, hogy nem vettem neki rizsport.

Az egyik gésa (ill. gésajelölt, maiko, a gésák idősebbek és érettebbek, nőiesebbek) tényleg szép volt, a másik kicsit kövérke.

Na a végén meg volt valami bábszínházas, ami abból állt, hogy 4 hóhér (feketébe öltözött alakok, hogy ne lehessen őket látni) kínozott egy szép babát.

A baba rázkódott, ordított, haja kibomlott, annyira nyomasztó kép volt, pedig a program szerint ez egy szerelmi jelenetet akart ábrázolni.

Most már megértem, hogy miért nem szerelemből házasodnak a japánok! Tökre megkönnyebbültünk, amikor vége lett!

Ezt kiheverendő, a Gabiékkal elindultunk Gion kivilágított utcáin. Hihetetlen volt! Aki olvasta az Egy gésa emlékiratai c. könyvet, az pontosan tudja, hogy milyenek ezek az utcák.

Most is pont olyanok. Girbegurba falú fa házak szorosan egymás mellett, az utca olyan kis szűk, hogy a kitárt karommal elértem az egyik meg a másik oldalát.

Lampionok, piros lámpácskák itt-ott, éttermek, méregdrága klubok. Ezekre a helyekre csak úgy nem is lehet bemenni, oda kérem ajánlás kell.

Mindez a folyó partján, állati hangulatos.

Végül betértünk egy igazi japán vendéglőbe, kuporoghattunk is a földön, de akkor is jó volt, nagyon finomakat ettünk, ittunk és igazán szép esténk volt szegény francia család nélkül.

Másnap reggel gyorsan összekaptuk a cuccainkat, leadtuk őket és még ami belefér felkiáltással újra nyakunkba kaptuk a várost.

Mindenképp szerettem volna megnézni az arany pavilon-t, az ezüst testvérét, azzal a különbséggel, hogy ez elkészült. Meg is néztük.

Egy tó közepén áll cölöpökön, és amikor szép az idő, a tó úgy müxik, mint egy tükör. Szép volt az idő, mázlink volt.

A pavilon egyszerűen szép. Csodálatos, jólvan hát gyönyörű, lenyűgöző, megismételhetetlen és egyedi.

Kertje is volt, mászkáltunk is. Mivel a gyerekek megtagadták, hogy még egy templomot megnézzünk, így megtekintettük inkább egy shogun házát  belülről (is).

Az is marha érdekes volt, hogy laktak. (Anya, miért nincs bútoruk??? De hol aludtak? Hol vécéztek?) Legjobban a parketta teszett nekem, mert úgy csinálták meg, hogy minden lépésnél nyikorogjon.

Szerették tudni, hogy járkál-e valaki a házban. (Ezt most a Secom nevű cég vállalja.) Szóval cipőt le, jöjjön be, nagy lakás, nagy rend, bementünk.

A parketta tényleg nyikorog, de ne amolyan öreganyám falépcsője nyekergést képzeljen el senki, hanem fülnek kellemes dallamokat. Ahogy megy az ember a parketton, úgy szinte zenét csal ki a lépteivel, nagyon jópofa.

Elzenélgettem volna szívesen, de egyrészt sokan voltak, másrészt nem akartam rossz példával elöljárni, harmadszor meg fázott a lábam.

Következett egy laza mekis ebéd, majd megnéztük még azt a híres szentélyt is, aminek a kertjében állítólag 10 ezer kapu található.

Ezek csodálatos, különböző nagyságú piros-arany kapuk sűrűn egymás mellett, úgy néz ki, mintha az ember egy alagútban sétálna. Gyönyörű ez is.

Itt történt meg az, hogy a francia apuka szokásához híven előreszaladt, majd mindenki utána, én meg ottmaradtam a két kiscsajjal, mert azok figyelmét épp egy botsáska fényképezése kötötte le.

A táskájukba is be akarták tuszkolni szuvenyirként, de nem engedtem meg nekik. Mire feleszméltem, sehun senki, természetesen az út kétfelé ágazott, és természetesen azon indultam el visszafelé a lányokkal, amit már ismertem.

A többiek természetesen a másikon mentek. Mindegy, egyszer csak találkoztunk, de itt már annyi feszültség és idegesség gyűlt bennünk össze, hogy alig vártam, hogy hazajöjjünk.

A shinkanzenen még együtt ülhettek a lányok, ki is használták az időt rendesen!!!

Végre itthon, kidőltünk, sajnos a Disneyland-re nem maradt energiánk. Elhalasztottuk tavaszra.

Két napig lestünk ki a fejünkből itthon, meg nézegettük a fényképeket. Ja, és vártuk haza a cicust. Meg is hozta a Boszorkány, volt nagy öröm!

Szegény macsek hasából még mindig kilóg 2 pici kis drót, de fürge és semmi baja. Kapott óttást is, meg levágták a karmait is. Szegény gyorsan fel akart futni a mászókájára, amit idöközben persze nagyon jól megtanult, hát karmok híján úgy esett le róla, mint egy krumpliszsák.

Azóta kerüli. 2 napig meg volt nyekkenve szegény lelkileg, de aztán visszaszokott ezerrel, tök hálás, hogy itthon lehet. (Mi lesz Karácsonykor? 3 hét?) Állítólag ezen a héten jön a Banya és kiszedi a derótokat.

Azóta más nem nagyon történt, ill. megvolt a magyar ebéd, sütöttem 60 palacsintát, úgy ettek a kis japán csajok, mint az örültek! Nagyon jól sikerült.

Aztán tegnap meg Mancika osztálya szervezett kirándulást Kamakurában megint, oda is elmentünk, bár semmi kedvem nem volt, egész éjjel azon imádkoztam, csak essen reggel az eső.

De nem esett. A gyermek kedvéért ugye mindent, elmentünk, jópofiztunk, megnéztük a sokadik templomot, aztán megint kifeküdtünk.

Jajj, de korog a hasam, asszem ebéd lesz. :-)))

Ja, erről jut eszembe, tegnap a kiránduláson sok gyerek evett egy onigiri-nek becézett kaját, ami nem más, mint fött rizs, benne valami hal vagy alga, szójaszósz és az egész háromszög alakúra összegyúrva. Csak úgy kézzel.

Aztán beleteszik folpack-ba. Mancikának összefutott a nyál a szájában, így itthon este megcsináltam neki. Igaz, hogy csirkehússal, mert hal nem volt itthon, de annyira ette! Még ma tízóraira is azt vitt magával!

Na? Ki kér?