Yakusiike park

Március közepén már olyan meleg volt, hogy a bátrabbak, mint pl. Mancikánk már rövid ujjú pólóban száguldozott a napon. Így aztán a hétvégére sürgősen ki kellett találnom valamit, hogy a becsavarodás veszélyét minimalizáljuk.

Kinéztem egy helyet, ahol állítólag mókusok is vannak, gondoltam, ez jó lesz, a gyereknek mindegy, csak állat legyen, amihez relatív közel is kerülhet. Ide most csak hármasban mentünk, néha szükség van arra is, hogy magunkban legyünk.

A szokásos kb. 1 órás vonatozás után kiderült, hogy busz is kell, aminek a megállóját megint csak kalandosan és sok-sok segítséggel találtuk meg, de meglett!

Az a helyzet, hogy Tokióban is ritkán és relatív szarul, de Tokión kívül aztán szinte senki és sehogy nem beszél angolul. Hát így nem könnyű, de már valamit megértek a japán gajdolásból, legalább azt, hogy jobbra meg balra, hát ilyen alap dolgokat.

Végül elérkeztünk egy gyönyörű és hatalmas parkba, ahol mindenféle fa virágzott, ott sétáltunk egy hatalmasat és gyönyörködtünk, beszippantva a tavasz első fuvallatát, a virágillatot, melegítettük a hátunkat, az arcunkat a napon, ittunk egy bűn rossz automatából való kávét, és megállapítottuk, hogy a tavasz szép az idén is.

Virágzó fák.

Az öregek csőre töltött fényképezőgépekkel :-)))

Na és aztán jött a lényeg! Az út mások oldalán voltak ugyanis a mókuskák. Külön mókus park van ott kérem, a parkot pedig fogyatékkal élő emberek vezetik és látják el. Sok helyen találkozik az ember ilyennel, a fogyatékos embereket is befogják olyan munkákra, melyet el tudnak látni, így ők is fontosnak érezhetik magukat. Persze van velük mindig valaki, aki vigyáz rájuk, és szerintem ez egy elég pozitív kezdeményezés.

A mókus park jó nagy területen helyezkedik el, az egész hálóval fedett, nehogy a kányák, héják és sasok ingyenkonyhának tekintsék.

A mókusok szelídek, esznek az ember kezéből, és szerfelett jól tápláltak. Olyan kis hengertestűek…Vén szamár létemre diadalittasan közöltem a családdal a tényt, miszerint sikerült megetetnem egy elvetemült mókust. 🙂

A mókuskáknak lehet adakozni kis házikókat, színesre lehet őket festeni (mármint a házakat), és lehet hinni benne, hogy a mókus nagy szeretettel és jóindulattal fog ezek után viseltetni az irányunkban.

 

Ugye milyen cuki?

 Takao san

A mókuskákat követő hétvégén Izáék kitalálták, hogy menjünk fel a Takao san-ra, ami Tokió egyik „házi hegye”, mert jó az idő és hejj, ne üljünk itthon. (a japánok minden hegyet san-oznak, így fejezvén ki tiszteletüket)

Mi már megmásztuk ezt a hegyecskét egy évvel ezelőtt, ott voltak a majmok a tetején és lefelé annyi lépcsőt másztunk meg, hogy az emlékre is fájni kezdett a vádlim.

De lefelé van egy csomó más út is, nem a lépcsősön fogunk lejönni, jött az ígéret. Ám legyen, mentünk szépen.

Felfelé két lehetőség van, ill. három. Az elsőt, hogy gyalog-galoppban menjünk fel, ajánlom kapásból elvetni. A második, amit mi már kipróbáltunk, a kötélfelvonós kiskocsi. Az nem egy rossz módszer.

A harmadik pedig, amit ezennel választottunk, az a síliftekre igen hasonló lebegős feljutás.

Fent aztán megint meglestük a majmokat, ugyanolyan eszetlenek voltak, mint tavaly…

Viszont ezúttal, a tavalyi kirándulással ellentétben, a kilátóról tényleg lehetett látni a Fuji san-t, olyan mázlink volt, szép, tiszta idővel örvendeztetett meg az a hétvége.

Így aztán örültünk, meg piknikeztünk is.

Később azon gondolkodtunk, hogy lassan el kellene indulni lefelé, ha már ilyen szépen kinéztük az ösvénykét. Felszedtük a sátorfákat és elindultunk a hatos számú úton.

Az út különben nagyon szép volt, eltekintve attól, hogy egy patakmederben húzódott és néhol a hegyi zergék ügyességével kellett átjutnunk bizonyos részeken.

Nem beszélve arról, hogy fent a hegy nyomokban havat is tartalmazott, ami buzgó olvadásnak indult a tavaszi napsugarak hatására.

Mikor már egy csomót haladtunk lefelé és úgy gondoltuk, hogy mindjárt leérünk, egyik kanyarban megálltunk szusszani és felfedeztünk egy táblát, mely a helyi élőlényeket hivatott bemutatni.

Kicsit tippelgettünk, hogy vadló vagy vaddisznó-e az állat, de a nevéből kiderült, hogy inkább vaddisznó.

Na de az ábra mellett ott van az ösvény, amin haladtunk, és akkor még a pirossal jelzett pontnál voltunk csak.

Kicsit megijedtünk, hogy esetleg ránk sötétedhet és a vadlónyi nagyságú vaddisznók megjelenhetnek, megfagyunk, éhen döglünk, stb…

Gyorsabb tempóra kapcsoltunk, aminek az lett az örvendetes eredménye, hogy időben leértünk, alig álltunk meg a lábunkon, a gyerekek veszett ordítása kísérte utunkat és pont úgy néztünk ki, mint a vaddisznók dagonyázás után.

Kiderült, hogy csupán 11 km -t kellett megtennünk lefelé a patakmederben.

Persze aztán jól megveregettük a vállunkat, hogy megint milyen frankók voltunk, meg a magyar virtus ugyebár, be is kávéztunk rondán a nagy sietségre, itthon meg bedőltünk az ágyba és másnap délig ájultan aludtunk.